2. // Megérkezés Londonba

 Hahi :DD

Mivel most van időm és ötletem is, úgy gondoltam, miért is ne írhatnék új részt. Enjoy ;)

Ja,és megkérném a barátnőimet, hogy nyugodtan kommenteljenek! :D

Xx

Ez az egy hét valósággal elröppent. Elérkezett az utazás napja. Igyekeztem minden szabadidőmet a szüleimmel tölteni, mert ezentúl csak a monitor képernyőjén fogom csak látni őket, és akkor, mikor esetleg meglátogatnak. Aztán a hetem még pakolással, lista írásával (londoni teendők, látnivalók, jegyzetek) telt, és hála istennek nem kellett tanulnunk.

Mikor már az utolsó bőröndömet tömtem meg, úgy, ahogy csak lehet, körbenéztem az üres, de emlékekkel teli szobámban. Egyszer csak könnyek szöktek a szemembe, majd lassan folytak végig az arcomon, végül a padlón landoltak. Hiányozni fog Kanada.

Nagy nehezen leráncigáltam a bőröndömet a lépcsőn, ahol lent anya és apa várt. Nekik biztosan megható pillanat volt, hogy ott bénázok, nekem már kevésbé.

- Segítene valaki? - kínlódtam még mindig. Apa vette az adást, és rögtön odaugrott, hogy a segíségemre siessen.

- Jajj, kicsim, annyira fogsz hiányozni! - ölelt meg szorosan anya. - Biztosan el akarsz menni?

- Persze, már mióta erre készülünk! Meg amúgy is, ott vannak a csajok. Jól elleszünk - nyugtattam meg.

Kisétáltunk a házból, majd még egy utolsó pillantást vetettem rá, majd beszálltunk a kocsiba, ami meg sem állt a reptérig. Egy fél óra alatt értünk ki a városból, hogy elérjük a kilenc órakor induló gépet. Úgy beszéltük meg, hogy a lányokkal majd ott találkozunk, hogy mindenki elköszönhessen a hozzátartozóitól. 

Egy jó darabig sorban kellett állni, majd megtaláltuk az Ottawa - London közti járatot, becsekkoltunk, és a váróban megpillantottam a barátnőimet.

- Csajooook! - szaladtam oda hozzájuk és a szüleikhez. 

- Jaaaj, annyira izgatott vagyok! - ugrándozott Sasha. 

Kemény másfél óra várakozás után végre elérkezett az idő a búcsúzkodáshoz. Kissé könnyes szemmel fordultam anyáékhoz, és láttam, hogy most óriásit nőttem a szemükben.

- Nagyon vigyázz magadra! És egymásra is! - húzott magához apa. 

- Mint mindig! - nevettem el magam kínosan, visszatartva a sírást.

- Na, menj, nem várnak örökké! - szólt rám anya, aki már észrevette, hogy a lányok már elbúcsúztak a szüleiktől, és már majdnem a gépben vannak.

Gyorsan még megöleltem őket, majd elindultam a sok csomagommal a többiek után. Mint valami málhás szamár. Na szép.

A gépen jó sokan utaztak, először nem tudtuk, hogy hova üljünk, de Zora megkérdezett egy nagyon helyes légiutas kísérő srácot, aki aztán útba igazított bennünket. A hármas ülőhelyes felosztás miatt ez volt az ülésrendünk: Zora, Beth egy következő sorban pedig én, Abbie és Sasha. 

Mindannyian nyüzsögtünk, be nem állt a szánk, csak sztorizgattunk, meg nyüzsögtünk, az utastársaink örömére. Mire felszállt a gép, már alábbhagyott a lelkesedés, örültünk volna, ha végre megérkezünk. Beth valami kézikönyvet olvasott, Zora a telefonján netezett, Sasha zenét hallgatott, Abbie pedig a mögötte ülő kétéves kisgyerekkel szórakozott valamin. Én addig csekkoltam az ingyenesen az ülés mögé tett Elle magazint, és a hányózacskót. 

A repülőút durván nyolc órás volt, addig mindenki kidőlt. Mikor megérkeztünk, Beth ébresztgetett minket, hogy keljünk fel végre, hisz megérkeztünk Londonba!!! Nem kellett kétszer kérnie, úgy pattant ki a szemem, mint még soha, annyira felpörögtem, hogy az adrenalin szintem az egekben táncolt. Volt viszont egy nem éppen kellemes dolog, az pedig az időeltolódás volt. A fejem szörnyen fájt, de szerencsére sikerült elvonatkoztatnom a sajgó fájdalomtól. 

Fél óráig keresgéltük a csomagjainkat, de végül mindet megtaláltuk, majd hívtunk egy taxit, és miután kellőképpen felidegesítettük a rengeteg cuccal, elindultunk a hotelba, ahol ideiglenesen fogunk megszállni. Mindenki az ablaknál lógott, kivéve Abbie és Sasha, akik középen ültek. London belvárosa meseszép volt, útközben láttuk a Big Ben-t, a London Eye-t, és persze a sok-sok angol járókelőt. 

Egy elég jól kinéző hotelnél álltunk meg, amit eddig már láttunk képen, de élőben még szebb volt. Besétáltunk, még a cuccaink nélkül és a számunkra lefoglalt szobát (ami már lassan lakosztály) kikérük. A recepciós nőnek kicsit furcsa volt hallani az angol akcentusát, mivel, mi Kanadában nem ehhez szoktunk.

Ahogy megláttuk a szobánkat, mindenki hisztérikusan a neki legjobban tetsző ágyhoz, pontosabban szobarészhez szaladt, mert kis falakkal volt elválasztva a közös helyiségtől. Én az ablak mellé kerültem, aminek nagyon örültem. Kinéztem a már sötétedő égboltra, és észrevettem, hogy veszettül boldog vagyok.

Aznap már nem csináltunk semmi különöset, mindenki kidőlt az időeltolódás miatt, úgyhogy gyorsan letusoltunk (két mosdó van, úgyhogy kell majd egy beosztás is), és hamar elmentünk aludni.