5. // Közös pizzázás

Halihó :)

Igen, kicsit késtem a résszel, és ezentúl csak csütörtökön és szombat/vasárnap tudok részt hozni, mivel a felvételi miatt a heteim első fele elég eseménydús. Ilyen alkalmakkor (amikor részt hozok) pedig igyekszem mindig időben hozni a fejezeteket! :)

Xx

(Amúgy sorry az esetleges elírásokért, de nem olvastam vissza az egészet...)

                    

- Az én nevem Cassy! - mutatkoztam be nekik, és sorban mindenkivel kezet fogtam. - Ők itt pedig a barátnőim, Sasha, Zora, Beth és Abbie. - soroltam fel a többieket is, olyan sorrendben, ahogyan mellettem álltak.

- És honnan jöttetek? - kérdezte azt hiszem Niall. - Mert hallani az akcentusotokon, hogy nem ide valósiak vagytok.

- Mi kanadaiak vagyunk. - válaszolt Sasha.

- Egy cserediák program keretében jöttünk ki egy évre Angliába. - pontosított Zora.

- És amúgy bírjátok a zenénket? - kérdezte röhögve Zayn.

- Hááát... - kezdtük. - Mondjuk úgy, hogy már kezdjük megszeretni. - magyaráztuk ki magunkat a kellemetlen szituból.

- Én nagyon szeretlek titeket! - jelentette ki Abbie.

- Áááá, szóval te vagy a "fangörl"? - érdeklődött Louis vicceskedve, amitől azonnal röhögnöm kellett.

- Mondhatjuk úgy is. - pirult el Abbie, és már attól féltem, hogy összeesik.

Már egy ideje nagyban folyt a beszélgetés, mikor Niall-nek támadt egy szuper ötlete...

- Nincs kedveltek beülni egyet pizzázni? Mi fizetünk! - kérdezte, majd a fiúk egyetértően bólogatnak.

- Felőlünk oké! - vágta rá azonnal Abbie, meg sem várva a mi reagciónkat. Mindegy, szerintem így is úgy is elmentünk volna. Miért ne? Meg amúgy is, tök jól kijöttünk a srácokkal, egész hamar feloldódott mindenki, olyan, mintha már vagy ezer éve ismernénk egymást. Azt hiszem megkedveltem őket.

Úgyhogy kimentünk az épületből, ahol a koncert volt, majd egy nagy fekete lesötétített ablakú terepjáró gurult értünk, ahová mind a tízen simán befértünk.

- Jó is, hogy megyünk pizzázni, már vagy három napja nem látogattam meg Ronnie-t! - lelkesedett Niall, hogy végre étterem közelébe juthat.

- Ki az a Ronnie? - kérdezte Beth.

- A pizzéria tulaja, Niall már törzsvevőnek számít. - vázolta fel a helyzetet Liam. 

Tíz perc volt az út, majd mind kiszálltunk abból a nagy tankból. Kint már teljesen besötétedett, úgy kilenc körül járt az idő. Egy kis, barátságos kis vendéglő felé vettük az irányt, ami minden  bizonnyal a pizzéria lesz. Ahogy beléptünk megcsapott az az isteni finom illat, és akkor jöttünk rá, hogy eléggé megéheztünk. Kilenc óra körül! Ráadásul pizza, jaj ne! 

Egy nagy asztalt foglalunk el, ahol két oldalt ülőhelyek, középen pedig maga az asztal volt. Az ülésrendünk valahogy így nézett ki bal oldalról: Beth, Harry, Abbie, Niall (aki csak később érkezett, mert még gyorsan lepacsizott azzal a bizonyos Ronnie-val), Liam; vele szemben a másik padon Zora, Louis, én, Zayn, és végül Sasha. 

- Oké, ki mit kér? - vette a kezébe Niall az irányítást.

- Én egy szalámisat kérek! - tette fel a kezét mellettem Zayn.

- Én is szalámisat kérek! - jelentkezett Sasha, és úgy tűnt, hogy ők ketten fognak egyet enni.

Végül mindenkivel így lett, Zora és Liam ettek együtt egy hawaii pizzát, Beth és Harry egy hagymásat (fúj), én és Louis egy sonkásat, és végül Abbie és Niall, akik fejenként egy pizzát ettek, mert nem tudták eldönteni, hogy egy capricciosa-t vagy egy mexikóit kérjenek. Igen, tényleg nagy dilemma... Mindegy! Szóval ők ketten a két pizzát elfelezve tolták magukba.

Már szinte mindenki megette a neki szánt részt, csak én tartottam a negyedénél. Mindig is lassúevő voltam.

- Cassy, te hogy tartasz még mindig csak ott? - fordult felém Louis, arcán pedig nevetőráncok jelentek meg, ami egész arányossá varázsolták... Khm! Erre a kérdésre mindenki felénk fordult, mert ők is kíváncsiak voltak a válaszra.

- Minden falatka kincs! - mondtam, miközben harapnak egy olyan picit, hogy az akár egy egérnek sem lenne elég. Erre persze mindenki röhögött, és nagyban folytatta a beszélgetést.

Ahogy elnéztem a társaságunk, mindenki nagyon jól elvolt egymással, leginkább az egymás mellett ülő párosok jöttek ki jól egymással. Csak beszélgettünk, és beszélgettünk, és közben észre sem vettük, hogy már jönnek oda hozzánk, hogy igyekezzünk, mert szeretnék bezárni az éttermet.

Niall és Abbie még gyorsan betömték az utolsó falatokat a szájukba (ha jól tudom ők rendeltek még egyet), majd lassan kiszállingóztunk a pizzériából. Még a kocsiban hazafelé mindenki mindenkivel számot cserélt, és megegyeztünk, hogy ezt a találkozót még majd megismételjük, akár többször is. Ahogy láttam Abbie visszaszolgáltatta Harry-nek a nyakláncát, aki nagy röhögések közepette vette vissza. Az autóval elgurultunk a hotelünkig, ahol "könnyes" búcsút vettünk a srácoktól. Mikor felmentünk a szobába, tudatos oldott bennünk, hogy már hajnali egy van...

4. // Koncert és találkozás

- Ez mégis mit akar jelenteni? - meredtem a számomra ismeretlen ékszerre.

- Ez kérlek Harold Edward Styles nyaklánca. Az eredeti. - magyarázta Abbie, bár még mindig nem értettem, hogy hová akar kilyukadni.

- Vagyis...? - kértem még egy kis segítséget.

És akkor elmesélte. Hogy igazából azért volt fontos bemenni a panoptikumba, hogy láthassa a fiúk szobrait, de felújítási munkálatok miatt el volt zárva, ő pedig azt hazudta, hogy ő a rekonstruáló vagy mi. Mind a négyen döbbenten hallgattuk amit mondott, a Harry-s részeket csak úgy hadarta, hogy alig lehetett érteni. 

- És elkérte a számom. - jelentette ki nagy sóhajjal. - Plusz, a nyaklánca miatt is kell majd beszélnem vele, de ha szerencsém van, még találkozunk is. Ha viszont mégnagyobb szerencsém lesz, akkor összejövünk, megismerkedek a többi fiúval, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk... - képzelgett.

- Na, jó! Indulás! - terelte el mindenki figyelmét Beth, majd még sétálgat tűnik egy kicsit a városban, mert a programlistát már kimerítettük, majd visszamentünk a szállodába.

- Vajon mikor fog hívni? - pillantott a telefonja kijelzőjére Abbie, és tette fel a kérdést, amit az előző pár órában vagy hússzor hallottuk, ha nem többször.

- Ha ennyire idegesítő vagy, akkor soha! - nyomkodta unottan Sasha a gépét. 

Ekkor hirtelen megcsörrent az ominózus mobil, Abbie pedig abban a minutumban felkapta.

- Halló? - szólt bele csábos, kissé mély hangon. - Oh, szia, már vártam a hívásod. - kezdett el csevegő a fiúval. Még néhány sablonos mondat hangzott el, majd egy hosszú "sziaszia" keretében lenyomta a piros gombot. Mint egy kisgyerek, aki épp leszállt a hullámvasútról úgy dőlt le az ágyba, és egy nagyon sóhajtott.

- Na mit mondott? - érdeklődtem.

- Oh, semmi különöset... - bámult a plafonon egy bizonyos pontot, és az egyik hajtincsét csavargatta. Jaj, ez nem jó! Hamarosan robbanni fog... - És azt mondta, hogy egy nagyon kedves lány vagyok, és szívesen vár ma este a koncertjén, utána pedig szólt Paul-nak a biztonsági őrnek, hogy engedjen be a backstage-be, hogy találkozhassak és beszélgethessek vele egy kicsit. És azt mondta, hogy hozhatok magammal akit csak akarok, csak ne legyünk túl sokat, és úristen, Harry Styles most találkozni akar velem?! - pattant fel, és sikítozva hadarta el az eseményeket.

- Mivan??? - kérdeztük egyszerre.

- A lényeg: ma megyünk koncertre. Öten. - nézett végig a ledöbbent társaságon. - Koncert után pedig szépen találkozunk velük! 

- Felejtsd el! - röhögte el magát Zora, majd tovább folytatta az előbbi tevékenységét, az olvasást.

- Hé, szerintem nem is lehet annyira vészes. Új város, új élet, miért ne próbálhatnánk ki új dolgokat? Itt van ez a koncert, és amúgy is Abbie olyan szívesen menne. - gondoltam végig a dolgokat. Abbie hálás pillantásokat küldött felém, és a többieken is láttam, hogy megenyhűltek.

- Én nem bánom. Hánykor kezdődik? - adta meg magát Sasha.

- Egy óra múlva. - vigyorgott szűntelenül Abbie. - Jó, akkor ha mindenki benne van, szerintem öltözzünk át! Mindenki valami bulis ruhát vegyen fel! - parancsolt ránk.

Így hát elkezdtünk készülődni egy olyan együttes koncertjére, akiket még csak nem is ismerünk. Pontosan fél óra múlva meg is érkeztünk a helyszínre, ahol több ezer még Abbie-nél is rosszabb rajongók sikítoztak, ugráltak és visongtak. Egy viszonylag normális közegben kaptunk ülőhelyet, és nem kellett sokáig várni, amíg elkezdődött a koncert.

A színpadra kilépett öt fiú (hatalmas ováció), aztán ugráltak össze-vissza, egy kis zenét is lehetett hallani, de a rajongókat jobban hallottam, olyan hangosak voltak. Aztán kezdődött maga a koncert, egymás után jöttek a dalok, és valljuk be nem voltak rosszak. Nem is értem eddig miért nem kedveltem őket. A lányokon nem is láttam, hogy annyira unnák, szerintem ők is úgy voltak vele, mint én. Abbie nagyon örült, hogy láthatta a fiúkat. De gondolom még jobban várta a koncert végét, amikor mehettünk is oda hozzájuk. 

Kivergődtük magunkat a tömegből, és Abbie tanácsára megkerestünk egy magas, izmos pasit, akit elvileg Paul-nak hívnak.

- Szia, Harry szólt, hogy koncert után jöjjek oda hozzád, és szóljak, mert vár... - habogott egy sort barátnője.

- Oh, tényleg? Ez nem valami trükk? - kételkedett Paul Abbie-ben.

- Paul! - hallottunk egy hangot a folyosó túlsó végéről. - Innentől átveszem! - jött meg Harry, majd rámosolygott a biztonsági őrre. - Rose? - hajolt oda Rose-hoz (?) majd adott neki két puszit, és felénk fordult. - Sziasztok, én Harry vagyok, de már biztosan ismertek. Gyertek utánam! - indult el az egyik ajtó felé, mi pedig követtük.

- Rose? - suttogtam Abbie fülébe, mire ő csak megvonta a vállát.

- Rögtönöznöm kellett. - nevette el magát.

Egy próbaterembe értünk, ahol egy asztal körül ott ült a többi négy fiú is.

- Wow, kiket hoztál Harry? - szólt az egyik srác, akinek elég sötét, majdnem fekete haja volt.

- Ő itt Ro... - kezdte el bemutatni Abbie-t, de a lány megállította.

- Valójában Abbie-nek hívnak, és igazából nem is dolgozom a múzeumnak. Csak megláttalak, és muszáj volt a közeledbe kerülnöm... - próbálta kimagyarázni magát, közben a többi srác mind körének gyűlt.

- Szóval, Abbie, igaz? - vakarta meg a homlokát. - Örülök, hogy megismertelek! - vágta rá egy széles mosoly keretében, és úgy tűnt nem haragszik, amiért Abbie kicsit "becsapta".

- Akkor, ő itt Abbie, a többieket, viszont még nem ismerem.

Mindannyian bemutatkoztunk, és vártuk, hogy a fiúk is megtegyék, de nagyon úgy tűnt, hogy nem szeretnék.

- És a ti nevetek titok? - kérdeztem nevetve.

- Nem is ismertek minket? - nézett végig a társaságon az egyik srác, majd elnevette magát - Már megszoktuk, hogy mindenki kívülről fújja a nevünket. De amúgy én Liam vagyok. Ő itt Zayn, a banda szépfiúja, - mutatott a sötét hajú tetkós srácra. - Niall, aki valójában ír, - integetett az egyetlen szőke hajú fiú. - Harry, akit már ismertek, és ő itt Louis, a humorzsák - mutatta be végül az utolsó srácot, aki enyhén szólva, huh... 

3. // Abbie, mit műveltél?

A számomra várva-várt rész, ahol már az egyik fiú is feltűnik. :D
Jó olvasást, remélem tetszik nektek is, szerintem ez most egy nagyon klassz rész lett. És elég hosszú is, úgyhogy remélem elégedettek vagytok! (Komi, ha tetszett!!)
Xx

Reggel, hajnali hat óra, és zörög az ébresztő. Nagyon kellemes álmom volt, benne voltam én, a lányok, és álmomban Londonba utaztunk. Milyen szép is volt...
Várjunk csak! Ez nem is csak egy álom volt! Ott voltunk a hotelban, a többiek, akárcsak én a párnájukba fúrták az arcukat, Sasha pedig vörös fejjel nyomta ki a telefonját.
- Bocsi. Biztos elfelejtettem kikapcsolni! - kért elnézést.
- Semmi baj, egyszer úgyis fel kell, hogy keljünk! - ültem fel az ágyon, majd kisétáltam a mosdóba, és a szokásos arcmosással kezdtem a reggelt.
- Na mit csináljunk ma? - kérdezte izgatottan Zora.
- Szerintem menjünk el körbenézni, hogy milyen boltok vannak! - csillant fel Abbie szeme.
- Vaaaagy... - kezdte Beth - Menjünk el körbenézni, hogy milyen látnivalók vannak. Az első héten úgy sincs tanítás, addig simán letudjuk a városlátogatást. - ajánlotta fel barátnőnk, és nagyon jó ötletnek bizonyult.
- Oké! Akkor készítsünk egy listát, hogy hová mennénk el szívesen! - ugrott fel Abbie, és elővette a féltve őrzött London-mintás jegyzetfüzetét, majd körmölni kezdett bele, közben hangosan gondolkodott. - Szóval, akkor... Big Ben,... Tower Bridge,... London Eye,... Buckingham Palota,... Topshop, Asos, Forever 21, éééés Madame Tussauds. - vitte le a hangsúlyt, majd összecsapta a füzetét, és felállt, majd elindult a bőröndjéhez. - Mehetünk is! - mosolygott ránk. Mi csak néztünk rá, ahogy ilyen gyorsan összeállította a programot, meg persze az is közrejátszott, hogy őrült álmosak voltunk még.
- Most mivan? Itt fogtok állni egész nap? Gyerünk, mozgás! - mozgósított minket, mi meg csak lassan (kábé mint a zombik) kezdünk el túrkálni valami jó ruháért a bőröndünkben.

Végül jó turista módjára egy angol zászlós pulcsit, és a hozzá illő kiegészítőket, farmert, kabátot, sálat, cipőt és sapkát párosítottam (képen). Ahogy észrevettem, a csajok is hasonló módon gondolkoztak, így egymáshoz öltözve akár még egy magazin címlapjára is elmehetnénk.
Szóval Abbie vezérlésével elindultunk a városba, ahol metróval közlekedtünk. Tipikus angol időjárást fogtunk ki, a szürke égboltból kissé csöpörgött az eső, de ez sem tántorított minket vissza. Itt legalább nem a hó esik. Annyira jó volt látni Angliát, és az embereket, ahogy beszélnek a földkerekség legjobb akcentusával.
Legelőször a Tower Bridge-hez látogattunk el, és láttuk, amikor egy hajó elment "alatta", ezért fel kellett emelniük az alsó kis átmenőt. A következő állomás a Big Ben volt, utána következett a London Eye, amire végül nem ültünk fel, mert túl soknak találtuk a pénzt egy körre. Ezután a Buckingham Palota jött, ahol bár nem láttuk a királynőt, de azért a mozdulatlanul álló őrökkel elég sokat fotózkodtunk. Meg amúgy is mindent végig dokumentáltunk, úgyhogy este lesz mit nézegetnünk.
- Oké. Készen álltok, hogy megnézzük a Madame Tussauds panoptikumot? - izgatott fel minket Abbie.
- Igen! Mindig is akartam egy közös képet Audrey Hepburn-nel! - ragadtam karon, majd elindultam vele valamerre. Kiderült, hogy a rossz irányba...

Abbie szemszöge

Örültem, hogy én vezethettem a városlátogatást, és valójában nem véletlenül akartam elmenni a panoptikumba. Az egész net tele van azzal, hogy a kedvenc bandámnak, a One Direction-nek is csináltak néhány viaszbábut. Minden vágyam egy közös kép Zayn Malik-kal. Vagy Louis-szal, vagy Liam-mel, Harry-vel vagy éppen Niall-lel. Mindegy, a lényeg, hogy a lányok nem is tudtak róla, mert akkor tuti, hogy a múzeum közelébe sem megyünk. Nem szeretik, ha túlzottan elszállok a földről. De végül is sikerült őket beugratnom.

Hamarosan oda is értünk, közben elkapott minket a zuhogó eső, így vizesen, és hangosan estünk be a múzeumba, aminek persze nem örültek. Azt terveztem, hogy a legjobb részt (vagyis az 1D-t) a végére hagyom, addig a lányok hadd tombolják ki magukat. 

Rengeteg kép készült: a királyi családdal, hogy Beth Taylor Lautner-t csókolgatja, Cassy Leonardo DiCaprio-t ölelgeti, Zora E.T.-vel metálvillát mutat, Sasha Bruce Willis oldalán virít és nagyban vigyorog, én David Beckham-mel rajoskodok, majd jön egy közös kép Albert Einstein-nel, Cassy és én Rihanná-val, Zora és Beth Adel-lel (közben Beth a "Someone like you-t kornyikálta), Sasha, Cassy és én Cheryl Cole-t fogjuk közre, a végére pedig csoportképek Barack Obama-val, a Pókemberrel, Amerika kapitánnyal, és Hulk-kal. Azt hiszem be is telt a memóriakártyám.

Míg a lányok még néhány kimaradt énekesnő szobrával készítettek képeket, addig én egy kicsit lemaradtam, hogy megkeressem az 1D szobrot. Ki is derült miért nem találtam eddig: el volt kerítve, és valami felújítás szerű szöveget írtak ki egy lapra. Szerencsére csak egy kis állvánnyal volt eltakarva, amit egy kicsit arrébb toltam, de rögtön visszaugrottam, mikor bedugtam a fejem, mert néhány alakot pillantottam meg. És nem, nem csak a fiúk szobrait. Úgy döntöttem utánajárok, hogy mi folyik itt, ezért kerestem egy helyet, ahonnan jól hallom majd miről van szó, és kihallgatom őket.

- Hol késik már? - hallottam egy mély, férfi hangot.

- Hogy törhették le az orromat? Miket össze nem művelnek a szobrommal a rajongók. - ütötte meg a fülemet egy ismerősen csengő hang. Fura volt, amit mondott, mintha magáról beszélne.

- Harry, ülj le, Emily, mindjárt megérkezik, csak várj még egy percet! - ez egy női hang volt. De vájunk csak. Harry? HOGY MI??? 

Egy pillanatra végiggondoltam a dolgokat, és arra jutottam, hogy Harry biztosan azért van itt, mert a szobra megrongálódott, neki pedig újra "modell"-t kell állnia vagy mi. Hirtelen egy zseniális, ámde kockázatos terv jutott az eszembe, és úgy döntöttem belevágok.

- Helló! Elnézést a késésért, tudom, hogy Emily-t várják, de ő dugóba kerül, így ideküldött engem. - futottam oda hozzájuk, amin kicsit meglepődtek. Mikor megláttam Harry-t, majd nem kiestem a szerepemből, de tartottam magam. - Rosalie Dawson vagyok, és jöttem mintát venni a... - nyújtottam a kezem valószínűleg az itteni főmuftinak, majd félrehajoltam, hogy megnézzem mi hiányzik a viaszszoborról - az orról. - fejeztem be. Azt hiszem elég meggyőző voltam, viszont remélem nem volt feltűnő, hogy a Titanic főszereplőjének nevét mondtam, de hát ez már megszokás nálam, mert amikor jegy nélkül utazom tömegközlekedéssel, mindig ezt a nevet mondom be, ha jön az ellenőr. Már nagyon jól ismerem, és tudom, hogy nem látta a Titanic-ot. Ez az én mázlim.

- Üdvözlöm! Gyorsan lásson hozzá, mert nem tudjuk sokáig lezárva tartani a legújabb szobrainkat, főleg, hogy itt van maga, akiről készült. - mutatott Harry-re, majd gyorsan rám parancsolt, hogy fogjam meg a készletet, és kezdjem el a munkát.

Lassan, de biztosan sétáltam az eszközökhöz, és igen tartottam attól, hogy lebukok, amiért nem értek semmihez. Végül elvettem egy vattakorongot, meg valami bőrtisztító tonikot. Odaléptem Harry-hez, rámosolyogtam, majd az orrát kezdtem törölgetni. Elég vicces helyzet volt, el is nevettem magam.

- Nos, Rosalie. - szólalt meg az édes, mély hangján. - Nem ismerlek valahonnan? Olyan ismerős a neved. - fejezte be a mondatot. 

- Csak Rose. - próbáltam komoly maradni. - És nem, nem hinném. - fejeztem be a munkálatomat, majd egy púdert és egy hozzávaló ecsethez nyúltam, hogy azzal folytassam. Fogalmam sem volt mit csinálok valójában, de rögtönözni kellett.

- Igazán imponáló, ahogy dolgozol. Van esetleg telefonszámod? - beszélt még mindig.

- Hát, mellesleg megadhatom... - incselkedtem vele.

- Örülnék - nézett végig rajtam, amitől még így is a hideg futkosott a hátamon izgalmamban. A táskámból elővettem a jegyzetfüzetem, kitéptem belőle egy lapot, majd egy toll segítségével ráírtam a számom. Mikor felnéztem Harry épp a mobilját nyújtotta felém, majd mikor megláttam esett le, hogy a XXI. században élünk. - Látom már megoldottad. - csúsztatta a zsebe mélyére a telót, majd elvette tőlem a cetlit. Éppen elveszni készültem azokban a csodálatosan zöld szemeiben, amikor...

- Sziasztok, nagyon nagyon sajnálom, hogy késtem! - jött be egy csurom vizes lány, a kezében mindenféle táskával, amik gondolom az eszközei. Szóval ő Emily. Olyan gyorsasággal álltam fel a székről, amire az előbb leültem Harry-vel szemben, felkaptam a táskámat, és amilyen gyorsan csak tudtam kirohantam az elkerített részről...

Cassy szemszöge

- Lányok, hol van Abbie? - kérdeztem a három barátnőmtől, mert a negyediket nem láttam. Még nagyban néhány elnökkel fotózkodtunk, mikor feltűnt, hogy egy ideje eltűnt.

Mint egy villám, úgy futott felénk az egyik kanyarból, és megfogta a kabátom ujját, és ahogy láttam Beth-ét is, majd rángatni kezdett egészen a kijáratig. Sasha és Zora is vette az adást, ők is futottak utánunk. Köszönés nélkül ugrottunk ki a bejárati ajtón, majd Abbie még mindig futkosós kedvében volt, így csak két utcával arrébb álltunk meg. 

- Ez meg mi volt? - kérdeztem levegő után kapkodva.

- Huh! - fújta ki magát Abbie, és a mutató ujját felmutatva a térdére támaszkodva jelezte, hogy egy percet még kér. Közben belenyúlt a kabátja zsebébe, és előhúzott egy ezüst nyakláncot, amin egy kis papírrepülőt formázó medál lifegett...

Boldog szülinapot, Niall♥

Ezúton is szeretnék boldog szülinapot kívánni a mi kis ír manónknak, aki ma lett 20 éves :)

2. // Megérkezés Londonba

 Hahi :DD

Mivel most van időm és ötletem is, úgy gondoltam, miért is ne írhatnék új részt. Enjoy ;)

Ja,és megkérném a barátnőimet, hogy nyugodtan kommenteljenek! :D

Xx

Ez az egy hét valósággal elröppent. Elérkezett az utazás napja. Igyekeztem minden szabadidőmet a szüleimmel tölteni, mert ezentúl csak a monitor képernyőjén fogom csak látni őket, és akkor, mikor esetleg meglátogatnak. Aztán a hetem még pakolással, lista írásával (londoni teendők, látnivalók, jegyzetek) telt, és hála istennek nem kellett tanulnunk.

Mikor már az utolsó bőröndömet tömtem meg, úgy, ahogy csak lehet, körbenéztem az üres, de emlékekkel teli szobámban. Egyszer csak könnyek szöktek a szemembe, majd lassan folytak végig az arcomon, végül a padlón landoltak. Hiányozni fog Kanada.

Nagy nehezen leráncigáltam a bőröndömet a lépcsőn, ahol lent anya és apa várt. Nekik biztosan megható pillanat volt, hogy ott bénázok, nekem már kevésbé.

- Segítene valaki? - kínlódtam még mindig. Apa vette az adást, és rögtön odaugrott, hogy a segíségemre siessen.

- Jajj, kicsim, annyira fogsz hiányozni! - ölelt meg szorosan anya. - Biztosan el akarsz menni?

- Persze, már mióta erre készülünk! Meg amúgy is, ott vannak a csajok. Jól elleszünk - nyugtattam meg.

Kisétáltunk a házból, majd még egy utolsó pillantást vetettem rá, majd beszálltunk a kocsiba, ami meg sem állt a reptérig. Egy fél óra alatt értünk ki a városból, hogy elérjük a kilenc órakor induló gépet. Úgy beszéltük meg, hogy a lányokkal majd ott találkozunk, hogy mindenki elköszönhessen a hozzátartozóitól. 

Egy jó darabig sorban kellett állni, majd megtaláltuk az Ottawa - London közti járatot, becsekkoltunk, és a váróban megpillantottam a barátnőimet.

- Csajooook! - szaladtam oda hozzájuk és a szüleikhez. 

- Jaaaj, annyira izgatott vagyok! - ugrándozott Sasha. 

Kemény másfél óra várakozás után végre elérkezett az idő a búcsúzkodáshoz. Kissé könnyes szemmel fordultam anyáékhoz, és láttam, hogy most óriásit nőttem a szemükben.

- Nagyon vigyázz magadra! És egymásra is! - húzott magához apa. 

- Mint mindig! - nevettem el magam kínosan, visszatartva a sírást.

- Na, menj, nem várnak örökké! - szólt rám anya, aki már észrevette, hogy a lányok már elbúcsúztak a szüleiktől, és már majdnem a gépben vannak.

Gyorsan még megöleltem őket, majd elindultam a sok csomagommal a többiek után. Mint valami málhás szamár. Na szép.

A gépen jó sokan utaztak, először nem tudtuk, hogy hova üljünk, de Zora megkérdezett egy nagyon helyes légiutas kísérő srácot, aki aztán útba igazított bennünket. A hármas ülőhelyes felosztás miatt ez volt az ülésrendünk: Zora, Beth egy következő sorban pedig én, Abbie és Sasha. 

Mindannyian nyüzsögtünk, be nem állt a szánk, csak sztorizgattunk, meg nyüzsögtünk, az utastársaink örömére. Mire felszállt a gép, már alábbhagyott a lelkesedés, örültünk volna, ha végre megérkezünk. Beth valami kézikönyvet olvasott, Zora a telefonján netezett, Sasha zenét hallgatott, Abbie pedig a mögötte ülő kétéves kisgyerekkel szórakozott valamin. Én addig csekkoltam az ingyenesen az ülés mögé tett Elle magazint, és a hányózacskót. 

A repülőút durván nyolc órás volt, addig mindenki kidőlt. Mikor megérkeztünk, Beth ébresztgetett minket, hogy keljünk fel végre, hisz megérkeztünk Londonba!!! Nem kellett kétszer kérnie, úgy pattant ki a szemem, mint még soha, annyira felpörögtem, hogy az adrenalin szintem az egekben táncolt. Volt viszont egy nem éppen kellemes dolog, az pedig az időeltolódás volt. A fejem szörnyen fájt, de szerencsére sikerült elvonatkoztatnom a sajgó fájdalomtól. 

Fél óráig keresgéltük a csomagjainkat, de végül mindet megtaláltuk, majd hívtunk egy taxit, és miután kellőképpen felidegesítettük a rengeteg cuccal, elindultunk a hotelba, ahol ideiglenesen fogunk megszállni. Mindenki az ablaknál lógott, kivéve Abbie és Sasha, akik középen ültek. London belvárosa meseszép volt, útközben láttuk a Big Ben-t, a London Eye-t, és persze a sok-sok angol járókelőt. 

Egy elég jól kinéző hotelnél álltunk meg, amit eddig már láttunk képen, de élőben még szebb volt. Besétáltunk, még a cuccaink nélkül és a számunkra lefoglalt szobát (ami már lassan lakosztály) kikérük. A recepciós nőnek kicsit furcsa volt hallani az angol akcentusát, mivel, mi Kanadában nem ehhez szoktunk.

Ahogy megláttuk a szobánkat, mindenki hisztérikusan a neki legjobban tetsző ágyhoz, pontosabban szobarészhez szaladt, mert kis falakkal volt elválasztva a közös helyiségtől. Én az ablak mellé kerültem, aminek nagyon örültem. Kinéztem a már sötétedő égboltra, és észrevettem, hogy veszettül boldog vagyok.

Aznap már nem csináltunk semmi különöset, mindenki kidőlt az időeltolódás miatt, úgyhogy gyorsan letusoltunk (két mosdó van, úgyhogy kell majd egy beosztás is), és hamar elmentünk aludni.

1. // Az egyik utolsó nap a kanadai suliban

Flóra és Zsófi kedvéért máris hozom az első részt.<3

Remélem tetszeni fog, és nem bánjátok, hogy egy kicsit rövidke lett, de ez még csak a bevezető első rész :)

Xx

Reggel kómásan nyomtam ki a telefonomból maximum hangerővel üvöltő ébresztőt, majd lassan a fürdőszobába csoszogtam. Langyos vízzel mostam ki az álmot a szememből (és a tegnapról megmaradt szempillaspirált is, uppsz), majd végiggondoltam az aznapi teendőimet. Szeptember elseje, vagyis első napom a 11. osztályban. Pontosabban az első egy hetet még itt Kanadában fogjuk kijárni, jövő héten pedig irány Anglia! Egy cserediák program részese vagyok én és négy barátnőm is, ami annyit jelent, hogy egy évig Londonban fogunk tanulni. Mikor ebbe a gimibe felvettek már szó volt a programról, és mindig is ez volt a legnagyobb vágyam. És hát ez is eljött.

Ilyen gondolatokkal a fejemben sétáltam le a lépcsőn, ahol lent anya és apa már nagyban sürgött-forgott.

- Jó reggel, kincsem! - köszöntött anya, miközben valami gyümölcsöt tett el a táskájába. - Csináltam neked uzsonnát, ott van az asztalon, ne felejtsd el eltenni! - fontoskodott. 

- Rendben, köszi. - sétáltam oda az említett szendvicshez, amire valami trutyi volt kenve. Talán májkrém. Vagy ki tudja. - Apa el tudnál ma dobni a suliba? - szólítottam meg aput, aki éppen a telefonját nyomkodta.

- Mi? - habozott - Ja, persze! - esett le neki, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Igen, a szüleim néha elfelejtik, hogy élek, néha viszont túlzásokba esnek. Nem baj, már megszoktam.

- Köszi - motyogtam, közben a konyhába sétáltam, hogy töltsek magamnak egy kis kávét. Jó sok tejjel, ami inkább már tejeskávé, mintsem kávé.

Elővarázsoltam a telefonom, ahol gyorsan csekkoltam az instagram-mot és a twitter-t, mikor az órámra pillantottam. 7:20-at mutatott. Rekordsebességgel száguldottam fel az emeletre, ahol csak gyorsan kikaptam egy pulcsit és egy farmert a szekrényből, egy kis szempillaspirál a pilláimra, egy kis ajakbalzsam a számra, felkaptam a táskám, majd újra leszáguldoztam az emeletről, és anya szendvicskreálmányát pedig a tankönyvektől jó messzire helyeztem el egy elkülönített zsebbe. Jobb a békesség. Magamra kaptam a kabátom (Kanada, itt nyár vége felé is hideg van), adtam anyának két puszit, és kisétáltam az ajtón, ahol apa már a kocsiban várt.

- Huh! Mehetünk! - estem be mellé az anyósülésre. Szemmel láthatóan jól szórakozott azon, hogy majdnem elkéstem, bár az arcát nem láttam, de a válla rázkódása elárulta.

- Mindened megvan? A szendvics is? - poénkodott, majd a táskámat kezdte tapogatni, hátha megtalálja az említett csoda-uzsonnát.

- Meg, persze! - nevettem. - Indulhatunk, nem szeretnék már az első nap elkésni. - váltottam "komolyra", majd benyomtam a rádiót, ahol épp egy Modern Talking szám szól, amit azonnal az énekes hangján kezdtem el énekelni. Hadd ne írjam le, apa milyen fejjel nézett rám.

Szóval nagy nehezen elindultunk, és tíz perccel csöngetés előtt értem be az osztálytermünkbe, ahol a diákok már nagyban várták a tanárt. Micsoda idilli pillanat.

- Sziasztok! - köszöntem oda a barátnőimnek, akik az egyik ablak melletti padnál ültek, és beszélgettek.

- Cassy! - ölelt meg szorosan Abbie.

A szokásos köszönésünkkel (ölelések mindenütt) üdvözöltem Sasha-t, Beth-t, és Zora-t is, majd bekapcsolódtam a beszélgetésükbe.

- Már olyan unalmas ez az idő! Mindig csak a felhőket látom! - panaszkodott Sasha, a borongós égboltra pillantva, amiből csöpögött az eső. - Ha ki utazunk Londonba, ott lesz igazán Hawaii! - görbült újra mosolyra a szája.

- Csak mondom, hogy Londonban ugyan ilyen idő lesz, az óceáni éghajlat miatt. - lombozta le Sashá-t Beth. 

- Ott csak jobb lesz, legalább télen nem kell minden egyes havazás alkalmával alagutat ásni, hogy eljussunk a suliba. - szólt Zora is.

Ahogy szóbakerült a cserediák program rögtön ez lett a központi téma, amiből azt szűrtem le, hogy már a barátnőim is legalább annyira várják, mint én.

Sajnos nem volt sok időnk a privát csevejre, mert megszólalt a rég nem hallott csengő, és az ofő, Mrs Connor belépett az ajtón. Pontos, mint mindig.

- Jó reggelt gyerekek! - üdvözölte és egyben csendesítette le a kissé nyüzsgő osztályt. - Remélem mindenkinek jól telt a nyara, ha nem haragszotok, most nem beszélnénk meg ki hol járt. - törte le az osztály nagy részét, és szinte pár másodperc alatt nagy zsivaj alakult ki, mintha pont az ellenkezőjét mondta volna a tanár. Én csak ültem a helyemen, és forgolódtam, mert nem igazán értettem, hogy a fiúk mit akadékoskodnak azon, hogy 11. osztályban nem kezdünk el arról beszélni, hogy hol nyaralt. Sokkal inkább érdekelt egy bizonyos téma, ami viszont vészesen közeledett. A program. Mintha Mrs Connor a gondolataimban olvasna, bele is vágott a témába, én pedig elővettem a jegyzetfüzetem, és csak írtam, és írtam, amit mondott. Ami jelen esetben jó sok volt.

Délig volt tanítás, az első nap miatt, az is mind ofő volt, ezt persze senki sem bánta. 

Nagy "örömünkre" lesétáltunk az ebédlőbe, hogy Beth-szel, aki egyedül ebédes beszélgessünk. Elfoglaltuk a megszokott kis helyünket, majd mindenki elővette a saját uzsiját / ebédjét, még én is szendvicsem.

- Egy kérdés. - szakítottam félbe az éppen sztoriban lévő Zora-t, aki arról diskurált, hogy a múltkor milyen tré filmet látott a tévében. - Szerintetek ez mi? - mutattam meg a csajoknak a kajámat, majd érdeklődve és undorodva figyelték a benne lévő "tölteléket". Nem kellett sok idő, mindannyian sírunk a röhögéstől a sok fura tipp miatt. 

- Amúgy. Hallottátok már ezt a számot? - halászta elő az iPhone-ját a zsebéből Abbie, majd pötyögött rajta egy ideig, míg végül megszólalt valami zene.

- Ez mi? - hajolt a telefon fölé a menüjében turkáló Beth.

- Ez kérlek szépen, drága barátnőm, az egyetlen, a tökéletes, az utánozhatatlan, az utolérhetetlen... One Direction! - kelt ki magából teljesen Abbie, még egy szivárványt is formázott a kezével, közben pedig láttam a szemén, hogy fejben totál máshol jár.

- Aha, jó. - oltotta le enyhén Zora, majd igyekezett visszatérni a filmes témájára. 

- Nem is olyan rossz. - állapítottam meg, és rámosolyogtam Abbie-re, aki viszonozta azt.

Még egy kis ideig megvártuk, míg mindenki megeszi a táplálékát, kivonultunk az ebédlőből, és elindultunk haza. Otthon felcammogtam az emeletre, benyomtam a gépem, és a szokásos weboldalakat csekkoltam, amiket általában szoktam, illetve kitötöltem néhány spam-et, amit email-ben kaptam, mert, hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel, hogy én lettem a 700. kattintó azon az oldalon, ahol még soha életemben nem jártam. A lányokkal már nem mentünk át egymáshoz, mert késődélután fele leszakadt az ég, így mindannyian otthon ragadtunk, úgyhogy maradt egy gyors csoportos Skype beszélgetés. Anyáék viszonylag hamar, a megszokott időben jöttek haza, este néztünk egy filmet, ettünk egy pizzát, majd tusolás után hamar elmentem aludni.

Most már komolyan megülök a fenekemen...!

Nos, igen, újabb témaváltás, illetve alapsztoriváltás. Nem tetszett az előző sem, egyszerűen az sem én voltam. A második fejezetnél tovább nem jutottam, és úgy gondoltam, hogy ha csak szenvedek vele, akkor az már rossz. Úgyhogy most utoljára (!) itt egy új story, amit szerintem hamarosan el is kezdek írni. Remélem várjátok már, és remélem tényleg nem baj. Puszi. :)